Kedves barátaim!
Nem értettétek, hová tűntem olyan sokáig. Hát ezt csináltam, ezzel nyűglődtem. Meg betegeskedtem, de most már itt a tavasz. Nem írok hosszú bevezetőt, csak annyit mondok, hogy a hatalmas érdeklődésre való tekintettel (elegem van belőle, hogy házunk előtt lovas csendőröknek kell nap mint nap hátrébb kardlapozni a kíváncsiskodók ezreit), ezennel elindítom a várva várt jazztörténet-sorozatot.
És akkor kezdjük mindjárt ‒ a közepén. Hogy miért a közepén? Csinálhatnám úgy, hogy indítanánk a gyapotültetvényekkel, és aztán recsegő felvételeken megnéznénk, miket énekeltek a rabszolgák, aztán jönne a ragtime, a dixieland, és így tovább, napjainkig. De akkor sokan nem tartanának ki. Mert sokan ezt már úgyis tudják. És szeretném úgy csinálni, hogy nekik is érdekes legyen. Úgyhogy nem a szokásos módon fogunk haladni, nem koronként, nem hangszerenként (mint annak idején, amikor majdhogynem csak a Bolgár Kultúra Házában lehetett jazz-válogatásokat kapni, mondjuk V’likije Szaxofoniszti, valahogy így írták, de persze cirill betűkkel Вьликийе Сзахофонисзти), nem is híresebb előadónként, és nem is koronként, hanem ‒ számonként.
Tehát: mi az a jazz standard?
Először is kell hozzá egy olyan szám, ami általános sikert arat, amit mindenki ismer. Mint mondjuk az Autumn Leaves, vagy franciául a Les feuilles mortes.
A dalt egy francia filmhez írta egy bizonyos Joseph Kosma, Jacques Prévert költő írt hozzá szöveget (hja, a franciák nagyon komolyan veszik a sanzont) és Yves Montand énekelte. A film megbukott, és egyelőre a dalra sem figyeltek fel (a filmben csak egy részlet hangzik el belőle):
Hallgassuk meg az egészet Juliette Greco előadásában:
Hogy miért nem Yves Montand-nal? Először is mert bár azt állítja, hogy ő énekelte először nyilvánosan, ez nem is igaz, és nem is ő vitte sikerre. Csak azután lett az „ő” slágere, hogy az amerikaiak felkapták. (Addig nem is tetszett neki, „túl bonyolultnak” találta.) Felkapta először is egy bizonyos Roger Williams nevű bájgúnár. A lemez szintén „minden idők” legnagyobb példányszámban eladott csak zongorán előadott dala lett. Nem a lemezt teszem ide, hanem egy későbbi show-műsort, hogy lássátok, hogy néz ki egy amerikai Mága (elég 4 percig hallgatni, aztán már másik szám következik):
- „Mága”
Na persze ezzel a bárzongoristás flikk-flakkal még nem kerültünk közelebb a jazzhez. Közben a franciáknak még mindig nem jött be. Mert a dal Sinatrával és Nat King Cole-lal vált híressé. Jöjjön inkább a Sinatra:
- Sinatra
Hogy mennyire „amerikai” szám volt még, arra mi sem jellemzőbb, mint hogy az egyetlen elérhető felvételen Edith Piaf angolul énekli (Edith Piaf, angolul!), s csak a közepén jut eszébe, hogy azért ez egy Prévert-vers, s mintegy couleur localként énekel belőle egy keveset franciául is, de aztán megint angolul fejezi be.
- Piaf
De ez még mindig csak egy dal. Ahhoz, hogy jazz-sztenderddé váljon, kellenek jazz-zenészek, akik lehetőséget látnak a dallamban. Hallgassuk most meg a kor nagy, talán legnagyobb tenorszaxofonosával (1956).
- Coleman Hawkins
Hawkins alapvetően jazz-zenész, gyönyörűen fújja (ez után a felvétel után száz közül is felismeri az ember), de tegyük gyorsan hozzá, hogy ez még mindig nem jazz. A szaxofonjával egyszerűen csak elénekli a dalt, nem csinál vele semmit, és a kíséret is ugyanúgy vonószenekar, mint eddig. Most akkor nézzük meg a kor szintén egyik legnagyobb (alt) szaxofonosával, Stan Getzszel:
- Stan Getz
Itt azért már van ritmus-szekció, egy kis jazzes lüktetés, és Stan Getz óvatosan bár, de variálja egy kicsit a dallamot. De csak egy kicsit. Úgyhogy ez még csak jazzes, de nem igazán jazz. Nézzünk egy merészebb változatot.
- Ahmad Jamal
Ez egy 1955-ös felvétel, de olyan, mintha sokkal később készült volna. Ahmad Jamal ‒ aki eredetileg Frederick Russell Jones néven született, de aztán felvette az iszlám vallást ‒ amúgy is némileg egyedül állt a jazz történetében.
A magyar Hulló Falevelek wikipédia-szócikk szerzője szerint Oscar Peterson híres 61-es felvételével vált a szám igazán sztenderddé. Ez azonban olyan brutális ugrás lenne jazzhez kevésbé szokott olvasóimnak, hogy inkább vegyünk közérthetőbb (bár későbbi) feldolgozásokat. Jöjjön először Paul Desmond, Dave Brubeck állandó partnere (alt szaxophon), itt másokkal, úgymint Chet Bakerrel (trombita), és külön felhívnám a figyelmet a bőgősre, Ron Carterre, aki úgy néz ki, mint egy Csontváry festette próféta. Meg egyébként is a bőgő a jazz lelke, habár nincs annyira előtérben, mint a fúvós szólisták.
- Paul Desmond
Ez már tényleg jazz. A trombita bemutatja a dallamot, akárcsak a klasszikus zenében egy téma és variációi típusú műben, aztán variálja, majd jönnek a többiek, és ki-ki improvizál a témára, miközben a többiek a háttérbe húzódnak. Nézzünk még egy ilyen példát.
- Mary Lou Williams
Mint láttuk, a bőgő szinte sosem áll ki teljesen, hiszen az az alapja mindennek. De azért az sem mondható ki, hogy bőgő (illetve egyéb basszus) nélkül nincs is jazz. Ha valaki nagyon jól játszik a hangszerén, egyedül is tudja hozni a jellegzetes „szvinges” lüktetést.
- Kenny Burrel
És akkor talán most már jöhet a Peterson-féle korszakos felvétel…
- Oscar Peterson
Érdekes, hogy az Autumn Leaves angol wikipédia-cikk szerzője, szemben a magyaréval, egyszerűen nem vesz tudomást erről a lehengerlő játékról, holott hosszú listákat ad a szám előadóiról. Valamiért a bögyében lehet Peterson. Mindenesetre nem árt vigyázni a wikipédiával, majd még mutatok több olyan helyet, ahol ilyen vagy olyan elfogultságból egészen mást írnak a különböző nyelvű szócikkekben. Most viszont, miután átestünk a tűzkeresztségen, talán már jöhetek még elvarázsoltabb változatokkal.
- Bill Evans
A következő feldolgozásban az a vicc, hogy a zongorista be sem mutatja a témát. Minek, hiszen mindenki ismeri, sok idő eltelt közben, a szám standard lett. Rögtön forgatni kezdi, csak motívumokat mutat fel belőle. Egyébként ezt először Coleman Hawkins csinálta, nevezetes 1938-as Body and Soul felvételén, és akkor ez szenzációszámba ment. Manapság már szokásos dolog, különösen az ilyen rengeteget játszott számoknál.
- Michel Petrucciani
Most már elmondhatom, hogy pedagógiai okok is közrejátszottak abban, hogy a számok szerint történő bemutatás mellett döntöttem. Mert mi kell ahhoz, hogy „értsünk” egy zenét? Hogy felismerjünk benne mintákat. Márpedig aki nem szokott hozzá a jazzhez, az elveszhet ebben a hangáradatban. Így viszont van legalább egy minta, amit ismer, nevezetesen a dallam, amit csak most már több mint tízszer hallott. És akkor talán a többire is jobban rááll a füle. Egy biztos, hogy én az anyaggyűjtésem közben több számmal is így jártam, sokkal jobban tetszett egy-egy feldolgozás, mint korábban, amikor még nem hallgattam meg ezer változatban.
Na de elismerem, a három utolsó feldolgozás (Petersontól Petruccianiig) azért elég húzós volt. Rendben van, pihenjünk egy kicsit, hallgassuk meg megint a dalt, mindenféle improvizáció nélkül.
- Eric Clapton
Ez most megint nem jazz, Clapton nem is kimondott jazz-zenész (bár mint majd látni fogjuk, azért abban is nagyon jó), viszont nagyon szép hangja van. És hirtelen kiderül, hogy maga a dal is szép. Közben a felvételeken, ahogy kell, mindig kiírták a szerző nevét (sőt még a szövegíróét is, ami azért a hangszeres feldolgozásoknál kevésbé lényegesnek látszik), és az ember kíváncsi lesz, hogy ki lehet az a Joseph Kosma? Nem hazánk fia-e? Úgyhogy most, bár igazán nem készültem rá, amikor belekezdtem, rövid slágertörténeti kitérőt kell tennünk.
Az orosz wikipédia (nekem az jön fel először, mert egyszer a google-ban beállítottam második nyelvnek az oroszt, és sehogyse tudom kilőni) úgy fogalmaz, hogy „zsidó származású francia zeneszerző, Magyarországról (Iz Vengrii)”. A franciák szerint is természetesen francia, bár ők azért hozzáteszik, hogy magyar származású. A német viszont már azt írja, hogy „ungarischer Komponist jüdischer Herkunft der seit 1933 in Frankreich lebte”, és persze a magyar szócikk is magyar zeneszerzőnek írja. Hogy aztán Kozma minek vallotta magát, melyik változatot írta volna alá, nem tudom. Egy biztos, hogy magyar iskolába járt, zenei alapjait itt szerezte meg, a Zeneakadémián zeneszerzés szakon Weiner Leó tanítványa volt, majd később az Opera korrepetítoraként dolgozott. Ezt a szót először nem nagyon értettem, csak a franciából (assistant chef-d’orchestre) jöttem rá, hogy nem nehézfejű nebulók felzárkóztatásával kereste a kenyerét, hanem nyilván az egyes szólamok betanításában, illetve a próbákon segédkezett a karmesternek. Aztán kapott egy ösztöndíjat a berlini operába, de jobban érdekelte Brecht vándor színtársulata, otthagyta az operát és inkább hozzájuk csatlakozott. Később Franciaországban is inkább a „könnyű” műfajban dolgozott, sanzonokat, balett- és filmzenéket írt, de komponált operettet, sőt egy operát is. Igen nagy tisztelet övezte, Nizzában utcát neveztek el róla (no jó, ebben azért volt egy deal is, az özvegye a városra hagyta a Les feuilles mortes szerzői jogait, de azzal a feltétellel, hogy utcát neveznek el róla), de ami a legfontosabb, a dalt minden idők legszebb filmdalának választotta meg a francia filmakadémia. Utánakerestem a listának, és nagy meglepetéssel láttam, hogy nemcsak az első díj lett az övé, hanem a tizedik is! Minden idők listáján! A Les enfants qui s’aiment című dallal. Voilà:
És bár a Les Feuilles mortes-tal ellentétben itt az egész elhangzik a filmben, hallgassuk meg „rendesen” is, már csak azért is, mert Kozmának mindenekelőtt a hangszereléseit tartották forradalminak. És legyen megint csak Juliette Grecóval. Hogy mindig őt választom, annak, mint majd látni fogjátok, külön oka van.
A Les feuilles mortes sikere természetesen Magyarországra is eljutott. Az egyszerűség kedvéért (no meg hajnali 3 óra van) idemásolom a wikipédia vonatkozó részletét.
„Kozma melódiájához Vécsey Ernő írt magyar szöveget A két szemét még most is látom címmel, amely 1955-ben kottában is megjelent, s amelyet felesége, Zsolnai Hédi felvett repertoárjába. A dalt Ferrari Violetta énekelte fel egy Vámosi Jánossal 1956-ban megjelent közös lemez „B” oldalára. A népszerűvé vált magyar dalszövegnek azonban nincs sok köze az eredeti francia szöveghez. Közelebb áll hozzá Reményi Gyenes István fordítása, Ez az a dal címmel, melyet a Huszti Péter és Piros Ildikó páros ad elő duettben.” Ez utóbbit ideteszem, ki gondolta volna, hogy Huszti ilyen jól énekel. No meg ha valaki netán se franciául, se angolul nem tud, akkor most megtudja, miről szól ez a dal (azonkívül, hogy hullanak a falevelek):
És most térjünk vissza Juliette Grecóhoz. 1949-ben Miles Davis Párizsba jön, és először tapasztalja meg, milyen az, mint önéletrajzában írja, amikor „emberszámba veszik”. Ezt túlzásnak hihetnénk (mármint hogy a tengerentúlon annyira cudarul bántak vele), de tudni kell, hogy a bebop zenészek ekkor még koránt sem voltak sztárok ‒ ami valamennyire megóvta volna őket a faji megkülönböztetés számtalan megnyilvánulásától, hogy például a csak a személyzeti bejáraton mehetnek be abba a szállóba, ahol egyébként játszanak ‒ szűk szakmai közegnek játszottak és belterjes életet éltek, ráadásul a legtöbbjük drogos is volt, és ezt nem valami elvadult fajgyűlölő, hanem korunk legnagyobb jazz-zenésze, (a szintén néger) Winton Marsalis mondta el egy videóban, hogy az effajta zenésztanyákat, mert többnyire hárman-négyen laktak együtt, messziről kerülték a járókelők, mert a droghoz ugye sok pénz kell, mégpedig hirtelen, és ha úgy adódott, szereztek, ahogy tudtak… Szóval szegény ördögök voltak, szegény fekete ördögök. Amit szintén nem tudunk, legalábbis számomra meglepetés volt, hogy még a háború után is sok szegregációs törvény megmaradt, bizonyos államokban például tilos volt a vegyes (vagyis feketék és fehérek) közti házasság. Párizsban viszont körberajongták, Boris Vian, Sartre, Picasso társaságában forgott, és ‒ ami történetünk szempontjából a legfontosabb ‒ első látásra egymásba szerettek Juliette Grecóval. Olyannyira, hogy össze is házasodtak volna, de végül Miles Davis nem akarta kitenni Grecót annak, hogy Amerikában majd mindenféle atrocitások érjék, ha vele menne. Úgyhogy végül is elváltak, Miles Davisnek Amerikában volt dolga, Juliette Grecónak meg Franciaországban, de a szerelem még sokáig megmaradt. Miles Davis csodálatos számot írt az „ő” dalából, Juliette Greco pedig még sok-sok éven át repertoárján tartotta. Ha a vetített háttérben álló felhőkarcolókat nézzük, nem nehéz kitalálni, kinek (kiről) énekel:
És akkor most térjünk vissza a jazzhez, és hallgassuk meg Miles Davis számát. A borítóra ugyan Canonball Adderly neve van nagyobb betűkkel írva, de ez ne zavarjon minket, a felvétel elsősorban Miles Davis trombitaszólója révén vált híressé, csak ‒ úgy látszik ‒ ekkor még (tehát még 1958-ban is!) Canonball Adderly volt a nagyobb név. Egy év múlva, a Kind of Blue megjelenése után majd gyökeresen megváltozik a helyzet. És mivel itt sem kétséges, kihez szól a trombita, úgy hallgassátok meg, hogy közben nézitek ezt a szép fotót, ahol a két szerelmes együtt látható.
Eredetileg ezzel a számmal terveztem zárni az I. előadást, azt akartam ugyanis bemutatni, hogyan lesz egy dalocskából sok-sok átváltozáson keresztül műalkotás, vagy hogy ne használjunk ilyen nagy szavakat, zenemű. De aztán jött Kozma József, akiről nem tudtam, aztán a dalocskáról kiderült, hogy nem is csak egy dalocska, s jött Juliette Greco… A tervezett előadásból tehát lett egy keretes szerelmi történet, amelyben (ezt érzelmes lelkületű női olvasóimnak mondom) a szerelmesek végül is egymásra találnak. És csak nagyon halkan jegyzem meg, rosszabb májú férfi olvasóimnak, hogy ugyanabban az évben, amikor a felhőkarcolós felvétel készült (1966), Juliette szép csendben, minden felhajtás nélkül egybekelt második férjével, Michel Piccoli színésszel. Később lesz egy harmadik is. De persze a szerelem örök…
Epilógus
Az élet azonban megy tovább, és az Autumn Leavesből, vagyis a Feuilles mortes-ból újabb és újabb feldolgozások születnek. Levezetésképpen nézzünk meg még hármat. Az első Chet Bakernek egy különösen ihletett száma.
- Chet Baker
A következőben azt láthatjuk, hogy egy efféle standard csak egy lehetőség, olykor csak ürügy, hogy a zenész elmondja, amit akar, vagyis kifejezze önmagát. Itt semmi sem marad meg a dal hangulatából. Timmons, bármit is játszik, mindig ilyen furcsán disszonáns, tömör, ún. blokk-akkordok makacs ismételgetésével fokozza a feszültséget.
- Bobby Timmons
És végül, annyi szomorú sóvárgás után, nézzük meg, hogyan lehet egy ilyen szomorú számból néhány konga meg egyéb afro-kubai dob hozzáadásával jó kis vidám szambát kerekíteni. (Zárójelben jegyzem meg azoknak, akiknek a bebop már sok, hogy bár ez a Sony Stitt, csakúgy, mint Bobby Timmons meg Dizzy Gillespie is, vastagon benne voltak a bebop létrehozásában, sőt előbbi kettő egyenesen a hard bop képviselője, de mint láthatjuk, azért nem olyan fekete az ördög, amilyennek festik.)
- Sony Stitt
Hát egyelőre ennyi. Örülünk, hogy eleget tehettünk a felhevült tömegek követelésének. Kérjük, hogy a pozitív hozzászólásokat („Ilyen érdekfeszítő/lényegre törő/jól felépített/ instruktív etc. etc. előadást még sosem hallottunk”) a válasz mindenkinek, a negatívokat pedig („engem ez nem érdekel, amúgy is jobbnál jobb előadások vannak a neten, amit szakemberek írnak, és azokban vannak animációk is”), csakúgy mint a listáról való esetleges leiratkozási kérelmeket diszkréten a válasz a feladónak gomb megnyomásával továbbítsátok.☺ De viccen kívül, minden véleményt, technikai vagy egyéb javaslatot örömmel fogadunk. Ezentúl hetenként jelentkezünk. Jaj, de hallom, hogy egy emberként kiáltotok fel: Varesz, annyit nem bírunk ki, ne éheztess bennünket annyi ideig! Hát jó, egyezzünk ki öt napban. Tehát most vasárnap van, akkor a következő pénteken, majd szerda, és így tovább. Legközelebb egy bluest járunk végig, hogy melyiket, azt még nem árulhatjuk el. Aztán egy darabig így, számonként fogunk haladni, ide-oda ugrálva az időben, mondhatni lóugrásban, de majd szép sorban rátérünk a korokra, stílusokra, előadókra is. És a huszár minden mezőt érint. Ne aggódjatok, mindent meggondoltam, mindent megfontoltam.
Szép tavaszt mindenkinek!
az igazi (?) Varesz
(de csak nektek,
amúgy dr. prof. Zoltan Vargyas,
habil. jazz history researcher)