Kedves felhevült tömegek!
Először is bocsánat az egynapos csúszásért. De először is nagyon értékes visszajelzések érkeztek előbb Kovács Előd és Gyurkovics Miklós olvasóinktól (lám-lám, a sakkozóknak nemcsak az esze, hanem a füle is élesebb!), hogy tudniillik a dal (mármint a Feuilles mortes alias Autumn leaves második fele meglepő egyezést mutat a Bécsi munkásindulóval. Való igaz, nem is értem, hogy nem vettem/vettük észre, pedig mennyit hallhattuk recsegő hangszórókból! Megpróbáltam utánamászni, hogy ha csak a mi köreinkből ketten is észrevették, hányan tették szóvá annak idején? Találtam ezt-azt, de erre ráment vagy egy teljes napom. Az anyag ki van gyűjtve, de még nem írtam meg, és nem is venném hozzá a mostani anyaghoz, mert enélkül is elég terjedelmes lett, mivel az Armstrong 59-es felvételéhez kapcsolt kísérővideó felvetette a hagyományos New Orleans-i temetések kérdését, ennek is utánamásztam, hihetetlen érdekes dolgok kerültek elő, annyira érdekesek, hogy muszáj volt azonnal megosztanom veletek, de ez plusz négy számot eredményezett, melyek megírása (az utánaolvasással együtt) megint csak elvitt egy napomat. Maradt három, de az már kevés volt, mert az anyagnak amúgy is az a tulajdonsága, hogy mindig több, mint amennyinek kezdetben látszik. A feldolgozásához szükséges időnek úgyszintén. És mivel efféle váratlan plusz anyagok mindig adódhatnak, el kell gondolkodnunk rajta, nem lenne-e okosabb a természetes egyhetes ütem. Mert ennyi anyagot megemészteni is nehéz öt nap alatt. Mindenesetre ígérem, hogy a következő számba nem fogok ennyi mindent belegyömöszölni. Márcsak azért sem, mert máris ott van a Bécsi munkásinduló-val kapcsolatos anyag.
Itt jegyzem meg, de most már nem szabadkozásképpen ‒ mert erre semmiképp sem foghatom az elcsúszást ‒ hogy még egy értékes hozzászólás érkezett, Lengyel Dávidtól, de idő hiányában arra is majd csak a Bécsi munkásinduló-val együtt, a következő számban válaszolok. Mindenesetre megnyugtató, hogy most már egy igazi jazztörténész is lett a köreinkben.
Amúgy, mint a megújult formátumból kitalálhattátok, stábunk új taggal gyarapodott, régi jó barátommal, Csóka Andrással, úgyhogy most már olvasószerkesztőn/-hallgatón kívül, mely feladatot közmegelégedésre Ruttkay Helga látja el, van egy műszaki szerkesztőnk is, aki most elmagyarázza nektek, hogyan kezeljétek az anyagot. Hehe, jól rád sóztam…
« Útközben (el)kaptam egy levelet, estére ott folytattuk, ahol abbahagytuk kitudjahányéve: éjszakai szövegváltozatok jöttek-mentek, hajnalban kidőltünk. De azon vettem észre magam, hogy zenét hallgatok, élvezem a „munkát” és egyre jobban csendesedik a depresszió, aminek mélypontja lassan két hete hétfőn volt, amikoris felkelés után lefeküdtem, köszönöm!
Menet közben merült fel, hogy ez bizony „imho embedded videós reszponzív blog content” kéne legyen, viszont amíg a kommunikációs csatorna az e-mail, nos, addig fogadjátok-e pdf verziót, lesz ez még így se másképp! Aholis’ az elején van egy youtube playlist, ami tartalmazza a szövegbe ágyazott videókat, hogy ne kelljen egyenként behívni őket, vagy épp ha újra is szívesen hallgatjátok – már olvasás nélkül, akár útközben – akkor elég legyen egy indítás. (Megjegyzem külön élmény volt, mikor véletlenül két szám egyszerre szólt és annyira ütemben voltak, hogy csak akkor tűnt fel, mikor az egyik véget ért).
Köszönjük Zoli, ahogy egy másik barátom mindig mondta: „Have fun reading this book!” »
Az első részben egy slágerből indultunk ki, most vegyünk egy bluest. De melyiket? Eszembe jut a Pestis egyik jelenete (ha ismeritek ezt a regényt).
Rambert odament a szoba sarkába, és feltett egy lemezt a hordozható gramofonjára.
‒ Mi ez a szám? ‒ kérdezte Tarrou. ‒ Ismerem.
Rambert azt felelte, hogy a Saint James Infirmary.
A lemez közepén két puskalövést hallottak a távolból.
‒ Kutya vagy szökés ‒ mondta Tarrou.
Hamarosan vége lett a lemeznek, s egyre tisztábban hallatszott egy mentőautó csengetése, mind hangosabb lett, aztán ott szólt közvetlenül az ablak alatt, majd halkult, s végre abbamaradt.
‒ Nem valami vidám lemez ‒ mondta Rambert. ‒ Meg aztán csak ma már vagy tizedszer hallom.
‒ Annyira szereti?
‒ Nem, de csak ez az egy van.
Hát ha csak ez az egy van, akkor hallgassuk mi is ezt az egyet, tízszer vagy még többször ‒ de az eddigi gyakorlatnak megfelelően más és más előadásban. Először abban, amiben Camus is hallhatta. A dalt Louis Armstrong tette híressé.
De ha több mint tízszer meghallgatjuk, nem árt megismerkednünk a szövegével, mert mint majd meglátjuk, nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, van benne egy kis ravaszság. Egyik angolul nem tudó olvasónk kedvéért lefordítottam magyarra, habár ‒ hogy épp az ő kedvenc szavajárását idézzem ‒ ki fogja ezt nekem megfizetni? Ha már itt tartunk, idekívánkozik egy, a családunkban nagyon is ismert fordulat is. Mindez szép, Lajoskám, de mikor lesz ebből pénz?
It was down by old Joe’s barroom, on the corner of the square
They were serving drinks as usual, and the usual crowd was there
On my left stood Big Joe McKennedy, and his eyes were bloodshot red
And he turned his face to the people, these were the very words he said
(Ezt a bevezetőt általában kihagyják, úgyhogy tkp. itt kezdődik a dal.)
I was down to St. James infirmary, I saw my baby there
She was stretched out on a long white table,
So sweet, cool (cold) and so fair
(vagy logikusabb sorrendben: dead vagy bare)
A vén Joe söntésében történt, a sarkon
Ittunk, ahogy szoktunk, nagy tömeg, mint mindig
Balról Big Joe Kennedy támasztotta a pultot, véreres szemekkel
Aztán odafordult a néphez, és ezt mondta, így, szó szerint:
Bementem a St. James kórházba, hát ott fekszik a babám
Kiterítve egy hosszú fehér asztalon
Gyönyörűen, hidegen, csinosan
(csupaszon)
Let her go, let her go, God bless her
Wherever she may be
She may search this whole wide world over
Never find a sweeter man as me
When I die please bury me in my high top Stetson hat
Put a twenty dollar gold piece on my watch chain
The gang’ll know I died standing pat
Let her go, let her go God bless her
Wherever she may be
She may search this wide world over
Never find a sweeter man as me
I want six crapshooters to be my pallbearers
Three pretty women to sing a song
Stick a jazz band on my hearse wagon
Raise hell as I stroll along
Let her go Let her go
God bless her
Wherever she may be
She may search this whole wide
World over
She’ll never find a sweeter
Man as me
Hát menjen csak, Isten hírével
Mert mehet bárhová,
Bejárhatja az egész világot
Olyan klassz pasast úgyse talál, mint én
Ha majd meghalok, a szuper cowboykalapomban temessetek el
Tegyetek egy húszdollárost az óraláncomba
Hogy lássák a népek, hogy állva haltam meg
Ő meg menjen csak Isten hírével.
Mert… stb.
Hat kártyás (játékos) vigye a koporsómat
Három szép nő énekeljen
És a kocsi mögött egy rezesbanda fújja
Teli tüdőből, ahogy megyünk előre
Ő meg menjen csak, Isten hírével
Mert… stb.
1. Armstrong 1928
Az érdekesség kedvéért hallgassuk meg a legeslegelső felvételt is (elvégre jazz-történelmet ígértünk vagy mi a szösz). A szövegben apró eltérések vannak, még a cím is más, de a későbbiekben nagyjából ugyanaz lesz (Armstrong „véglegesíti”) ‒ vagyis a zenészek meglepően hűek maradnak a szöveghez, és csak egyebekben variálnak.
2. Fess Williams and His Royal Flush Orchestra – Gambler’s Blues 1927
A következő felvétel 1955-ös. Mi történt? Miért ugrottunk ekkorát? Időközben jött a szvingőrület, és az efféle számok, és általában a New Orleans-i stílus háttérbe szorult. Aztán több hullámban jött a reneszánsz, és ismét előkerültek a hagyományos stílust játszó zenészek. Teagarden előbb csatlakozott Armstrong All Starsához, majd egy-két év múlva saját All Starst alapított.
3. Jack Teagarden’s All Stars
Aki felismerte az idők szavát, az a Dance Hallok igényeinek megfelelően ‒ tánczenét csinált belőle. Már 1930-ban! Jöjjön egy foxtrott.
4. Cab Calloway
Calloway egyébként nagy showman volt és nagyon nagy sztár lett. A válság idején nem is kellett levonulnia a színtérről. Olyan jól keresett, hogy saját vasúti kocsival furikázott, amikor turnézott ‒ ami ugyan elegánsan hangzik, de tulajdonképpen a szükség szülte, elege lett belőle, hogy a déli városokban nem szállhatott meg az elegáns szállókban, mert azok szegregáltak voltak, inkább a saját vasúti kocsijában „szállt meg”.
Na de térjünk vissza a jó öreg New Orleans-i stílushoz. Vagyis a 20-as évek egyik nagy alakjához, Kid Oryhoz, aki tagja volt Armstrong híres Hot Five-jának is, de persze saját alakulatai is voltak. És a felvétel legyen megint a „revival” idejéből, tehát 1953-ból! (Ekkor született e sorok írója is.) Ory szabályszerűen visszavonult a világválság idején, és csak 43-ban tért vissza a csirkefarmjáról (!), pedig, mint látni fogjuk, mindent (azazhogy mindent is) tud a hangszerével. Mellesleg trombitán, klarinéton is játszott, sőt bendzsózott és dobolt is. Gyönyörű „slow blues” következik, és itt is, csakúgy, mint Teagardennél, a harsona viszi a prímet, olyannyira, hogy ének nincs is. A trombon (pozaun, harsona) mindent elmond. Azért a trombitás, Teddy Buckner nevét is érdemes megjegyeznünk, vele is fogunk még találkozni.
5. Kid Ory’s Creole Band
És akkor jöjjön megint olyasvalaki, aki már a húszas években is játszott Armstronggal, többek közt a 28-as Saint James Infirmary-felvételen is, és neki is egy sokkal későbbi felvételét hallgassuk meg. Neki nem kellett visszavonulnia, sőt arról nevezetes (Mary Lou Williamshez hasonlóan), hogy az összes jazzkorszakot végigcsinálta, játszott Miles Davisszel, Charlie Parkerrel. A modern (jazz)zongoratechnika atyjának tekintik.
6. Earl Hines Trio 1964
Most jön az a felvétel, amiről, amikor belekezdtem az anyaggyűjtésbe, úgy gondoltam, hogy ez lesz az utolsó változat, ami után már csak hangszeres feldolgozások jönnek. Mert ez olyan tökéletes, hogy ezután már nem is meri senki sem elénekelni. 31 év telt el a nevezetes 28-as felvétel óta, 31 évvel többet tud Armstrong az életről. Hallgassátok figyelmesen, és ha még nem jöttetek rá, találjátok meg, hol van a bevezetőben ígért „ravaszság”?
7. Armstrong 1959
A linken tévesen 1928 van írva. És idemásolom a többi közreműködőt is, mert rossz szokás szerint ők sincsenek feltüntetve, de előbányásztam: Louis Armstrong Tp Voc; Trummy Young Tb; „Peanuts” Hucko Cl; Billy Kyle Pn; Mort Herbert Bs; Danny Barcelona Dr
Sokkal lassabban játssza, mint 28-ban, és gyönyörűséges szomorúan. Igazi gyászzene. De akkor miért nevet bele a közepén? Meg a végén is? Amikor ott fekszik a szépséges kedves kiterítve egy hosszú asztalon? Nos igaz, hogy ott fekszik szegény (mindez szép, Big Joe-kám…), de ha utána azt mondod, hogy úgysem talál jobb pasit nálad, akkor talán kamu az
egész kórházas történet, nem is meghalt, hanem csak otthagyott. Lelépett. Braggin… (hetvenkedik) – mondja Armstrong, amikor belenevet. Vagyis ezt nem is az énekes mondja, hanem valaki a kocsmában. A mesélőnek majd megszakad a szíve a maga kitalálta történettől, a többiek meg röhögnek rajta. Itt jegyzem meg, hogy ez a blues népdal, történetesen Angliából, és ahogy kell, számos változata volt, még Angliában The Unfortunate Rake, The Unfortunate Lad, The Young man Cut Down in His Prime (A pórul járt korhely/fiú, Az élete virágában lekaszált fiatalember) címekkel, majd Amerikában már mindig hozzájön a „blues”: The Gambler’s Blues meg The Dyin’ Crapshooter’s Blues (játékos, illetve haldokló kockás/kártyás blues). Egy katonáról szólt, aki eljátszotta, elkurvázta a pénzét, aztán vérbajos lett és haldoklik. A téma iránt mélyebben érdeklődők számára, illetve a vérbeli jazztörténészek kedvéért (mert mint kiderült, ilyenek is vannak köztünk), odatettem egy Dyin’ Crapshooter-felvételt a Függelékbe, Blind Willie McTell-lel, nagyon érdekes dolgokat mond róla, mielőtt eljátszaná, de ezt már nem fordítottam le, már csak azért sem, mert én se sokat értek belőle. De ha valaki, akinek jobb a füle, illetve az angoltudása… Persze tudom, ki fogja ezt megfizetni neki? De ha mégis elmondaná, pár szóban összefoglalva?…
Visszatérve a népdal-kérdésre, alighanem többen is a vállukat vonogatják, mire föl ez a nagy kurziválás, hát persze hogy népdal, elvégre a blues az olyan, az népdal. A gyapotültetvényekről. Amerikai népdal. Hát nem egészen, bár magam is ebben a tévedésben voltam, de ahogy újabb és újabb bluesoknak néztem utána, mindről kiderült, hogy konkrét szerzőjük, sőt copyrightjuk van. Kipróbálhatjátok, keresettek rá akárhány bluesra, és ott lesz zárójelben egy vagy több név, ha több, akkor az első az eredeti szerzőé, a második a feldolgozóé (cover, ami a várakozással ellentétben nem borítót, hanem át- vagy feldolgozást jelent). Ilyen szempontból tehát ez a blues kivétel. A „kollektív alkotás”, „népdal” csak a bluesformára igaz, az valóban a népdaléhoz hasonlóan alakult ki. Erre majd még visszatérünk, lesz még szó bluesokról bőven, most mindjárt öt nap múlva, vagyis a III. részben, egyelőre menjünk tovább.
(A Függelékbe azért odatettem egy ős blues felvételt is, amely teljesen független az Armstrong-féle tolmácsolástól, habár jóval később készült ).
Aki nemcsak hallgatta a számot, hanem nézte is a kísérővideót, alighanem elcsodálkozott rajta, hogy mit táncol ott elöl az az ember, de főleg hogy mit bohóckodik az a nő, ha egyszer koporsót visznek mögöttük, azazhogy koporsó nem is látszik, akkor viszont lehet, hogy ez nem is egy temetési menet, hanem mondjuk esküvői, mert az a trehány fráter, aki az évszámot is elírta, nyilván a videóval is mellényúlt. Nos, biztosíthatlak benneteket, hogy nem nyúlt mellé: ez tényleg ilyen. Nézzétek meg a következő videót:
7/a New Orleans-i temetés
„Na persze!”, mondhatjátok, ügyes montázs, a zenekar egyszer ül, egyszer áll, nem is az a zene megy, amit a vonulók játszanak, meg hát nem is ugyanaz a társaság, ugyan ki hinné el, hogy még szinte ki sem jöttek a temetőből, máris tánclépésre váltanak, és pont a tamburmajor vagy micsoda rázza legjobban a fenekét? Ki hallott már ilyet! Pedig így megy ez. Mutatok egy másik felvételt. A hangminőség olyan, amilyen, de láthatóan hiteles. Már induláskor is bohóckodik a két napernyős tamburmajorina (alkottunk egy magyar szót rájuk, mert ilyenek aztán végképp nincsenek nálunk, és mondjuk siratóasszonyoknak csak nem nevezhetem őket), és a megemlékezés (a temetési menet) csakhamar szabályos népünnepéllyé változik.
7/b Gyászszertartás Juanita Brooks tiszteletére
Még mindig tamáskodtok. „Jó, jó, de ez nem is éles temetés, az a New Orleans-i gospelénekesnő nem is itt halt meg, ez csak egy tradicionális megemlékezésféle, hát persze, hogy vidámak, jó alkalom, hogy egy nagyot mulathassanak.” Hát jó, akkor mutatok egy abszolút éles temetést (ne féljetek, két perc sincs): aki a trombitát fújja, az Wynton Marsalis (vele még nagyon sokszor fogunk találkozni), akit pedig temetnek, az Dolores Marsalis, tehát minden bizonnyal nagyon közeli családtag, és ‒ utánanéztem ‒ két nappal azelőtt halt meg. Szép lassú zenével vonulnak ki (nem vagyok biztos benne, honnan), a következő vágásnál már egy kislány ‒ tehát nyilván családtag, nem pedig hivatásos tamburmajorina ‒ ugrándozik a dobosok előtt, a közönség nagy derültségére.
7/c Dolores Marsalis temetése
Gyász és tánc nagyon szépen megfér egymással. Szerintetek persze úgy való, hogy a temetőben a szemünket törülgessük, de legalábbis lehorgasszuk a fejünket és fancsali képet vágjunk, a rákövetkező toron viszont befaljunk egy fél disznót és benyakaljunk egy hektó bort. Az rendben van. De hogy temetésen táncoljunk? Van ezeknek szívük?
Hát ha még mindig ez a véleményetek, nem tudom, mit csináljak. Talán csak egy széles látókörű, elfogulatlan, az ún. „primitív” (bár persze egyáltalán nem primitív) kultúrák iránt empatikus etnológus magyarázhatná el nektek, hogy igenis van szívük, ők is tudnak sírni és gyászolni, talán jobban is, mint mi, csak mások a szokásaik, meg hogy minálunk is van valami olyasmi, mint hogy „sírva vigadni”, csak őnáluk máshol van a határ, illetve átmenet a kettő közt ‒ de félek, hogy ilyen, rugalmasabban gondolkodó etnográfusokat már nem tudhatunk a soraink közt, elrettentette őket az első trombitaböffenet ‒ bár ha belegondolok, tényleg, nem is volt egyetlen trombitaböffenet sem az egész anyagban… Hát akkor reménykedjünk. Addig is, etnográfus segítség nélkül, nézzünk meg és próbáljunk értelmezni egy rövid videót, amit nemrég tettek fel a netre. Engedelmetekkel ezt most nem fordítom le, a fiatalember lassan, érthetően beszél, és még alá is van írva, hogy mit mond. Mit lehet tenni gyülekezési tilalom mellett, amikor pedig a tisztesség azt kívánná, hogy a halottat együtt kísérjék haza a templomból?
7/d Covidos dilemmák
A megoldást láttátok. Szomorkás, mert jobb híján csinálják így, mégis van benne valami szívmelengető, mert mégiscsak őrzik, életben tartják a hagyományt.
A szertartást nem tudom összerakni a négy videó alapján, honnan hová viszik a koporsót (ami a legtöbbször nem látszik), mikor jönnek a vidám zenék, a tánc, a bohóckodás, egyáltalán, mi a rend? Így egymagamban még órákig elvacakolnék ezzel, de talán majd jön valaki, aki évtizedes tapasztalataira támaszkodva azonnal összerakja az egészet, nekem azonban tovább kell mennem, még van néhány szám, és sürget a határidő (a felhevült tömegek). Úgyhogy térjünk vissza a jazzhez. A következő felvételen a már a temetésen is látott Wynton Marsalis mutatja be trombitán a Saint James Infirmaryt, a zongoránál az apját láthatjuk. Egy másik előadáson ‒ mert ez is egy előadás, a tulane-i egyetemen, Marsalis nemcsak kiemelkedő zenész, de apjához hasonlóan fáradhatatlan pedagógus, járja az országot, tv-műsorokat vezet és kurzusokat is tart ‒ szóval egy másik előadáson, ahol Wynton különböző stílusokat mutatott be egy zongoristával (bármit be tudtak mutatni, ami szóba került, hogy teszem azt hogy játszotta King Oliver ezt vagy azt a számot, aztán meg mondjuk Bix Beiderbecke hogy fújta), Wynton Marsalis elmondta, hogy sokáig nem tudta komolyan venni Armstrongot, nem értette, hogy érzékenyülhetnek el az emberek az olyan számokon, mint a Hello Dolly vagy a Wonderful World. Ezen egyébként én is átestem, nekem is voltak felemás érzéseim nem is Armstronggal, hanem Satchmóval, a mindig vidám, mindenkivel bolondozó mókamesterrel szemben. Talán egy kicsit túl is adagolták nekünk a sok európai All Stars-turnéval, ahol mindig ugyanazok a számok mentek és mindig a Saints go marchin in-nel fejezték be. Volt egy „Prágai koncert” Supraphon-lemezem, de ‒ és ez a legmérvadóbb kritika ‒ nemigen hallgattam. Annál többet feltettem viszont a 20-as években készült felvételeit. És most, hogy belemásztam különböző számokba, meghallgattam őket ezzel meg azzal, végül mindig kiderült, hogy Armstrong a legjobb, a legnagyobb, a legmeghatározóbb. Visszatérve Wynton Marsalisra, elmondta, hogy apja kezébe adott egy Armstrong-lemezt, már nem emlékszem, melyik szám volt, de a St. Jameshez hasonló, valami nagyon lassú blues. És abban volt egy nem is olyan nehéznek látszó trombitaszóló. És bár akkoriban a legpergőbb, legtekervényesebb, leglehetetlenebb Dizzy Gillespie-szólókat is fejből tudta és simán kivágta, azt a lassú Armstrong-szólót egyáltalán nem tudta lejátszani. És akkor kezdte komolyabban venni Armstrongot. Azóta persze… Hát így nézzük apa és fia előadását. A sztárrá lett fiú, aki híressé tette az apját, és az apa, akitől annyi mindent tanult.
8. Wynton Marsalis az apjával
Armstrong 59-es csodálatos felvétele után azt gondoltam, hogy nem akad ember, aki el merné még egyszer énekelni. Hát tévedtem. Többen is akadtak. Először is egy bizonyos Hugh Laurie. Igen, igen, a Doktor House. És meghökkentően jól.
9. Hugh Laurie
A felvétel egy hosszabb film része, melyben a neves színész felderítő útra indul New Orleansba, ahol még a kövek is bluest lehelnek ki magukból, találkozik öreg és kövér néger nőkkel, férfiakkal, akik még mindig abban a régi jó stílusban tudnak énekelni vagy játszani, és a Saint James Infirmary a kulcs, amellyel mindenhová bejut ‒ mert itt nem nézik, honnan jössz, csak azt, hogy milyen zenét hozol. Nagyon érdekes film, és számos meglepetéssel szolgál, mert azt még tudtuk, hogy zongorázni jól tud, és dzsesszt is játszik (Doktor House-ként is bemutatja néha a tudományát), de például úgy 35’ táján egyszer csak gitárt ragad, és úgy énekel a többiekkel ‒ erről nem tudtunk (legalábbis én nem), és ezt is nagyon jól csinálja. Elképesztően sokoldalú ember. Úgyhogy ajánlom mindenkinek a filmet, különösen a Doktor House-rajongóknak, egy baja van, hogy angolul van, no meg hosszú, ahhoz mindenképpen, hogy beleférjen kicsiny előadásunk kereteibe. A Függelékbe tettük.
Most akkor az eddigi rendnek megfelelően énekes szám után jöjjön megint hangszeres, varietas delectat, vagyis delegáljunk valakit, jelen esetben hangszerest a varietéba. Róla elöljáróban csak annyit, hogy szép nagy ember, bokszolt is, minden idők legnagyobb bokszolójával, Sugar Ray Robinsonnal is megmérkőzött egy gálán (hogy milyen eredménnyel, arról nem szólnak a hírek), számunkra azonban sokkal fontosabb, hogy ő is játszott Miles Davisszel, márpedig Davisnek az a nevezetessége, hogy akivel ő együtt játszott, pályafutása bármely szakaszában, abból nagy, sőt nagyon nagy zenész lett. Ennyire jó érzékkel választotta ki a partnereit, vagy ekkorra hatással volt rájuk? Alighanem mindkettő. De megint előreszaladtunk, Miles Davis majd később, jóval később jön, mert nem lehet a dobostortával vagy sarokházzal kezdeni, mert akkor nem eszitek meg a káposztás cvekedlit. No jó, azért remélem, eddig se éreztétek úgy, hogy káposztás cvekedlit esztek. Vagy grenadírmarsot.
10. Red Garland
Ha az első előadásban nektek is tetszett Bobby Timmons, akkor nyilván észrevettétek, hogy egy családba tartoznak, hasonló stílusban játszanak, Red Garland is szívesen alkalmaz blokk-akkordokat, felcsapó hangsúlyokat, de tud nagyon finoman, légiesen is billenteni. Nota bene, rá is meg Miles Davisre is nagy hatással volt Ahmad Jamal ‒ akire szintén vissza fogunk térni, mégpedig hamarosan.
Jöjjön akkor megint egy énekes előadás, még valaki, aki el merte énekelni Armstrong után. Ugyanúgy persze nem lehet, mint ő, de mivel ‒ mint mi már tudjuk ‒ a szomorúnak látszó számban burleszk elemek is vannak, ezért másképp, akárhányféleképp is elő lehet adni.
11. Trombone Shorty
Meghökkentő alakítás, nem vártuk volna a vastraverzek közt, az inkább hard metal-koncerteket idéző környezetben, meg a gyanús külsejű basszusgitáros társaságában. Ami a közönség megénekeltetését illeti, nem az ő újítása, mármint ebben a számban, többen is megtették előtte, legelsősorban Cab Calloway (akitől itt még egy hagyományosabb előadást láttunk). Elképesztő dolgokat művel a trombitájával, ami ráadásul, mint a neve is mutatja, még csak nem is a fő hangszere, de van valami bicskanyitogató pimaszság benne, ahogy inkább rocksztárként, semmint jazz-zenészként bánik a közönséggel, ahogy a szakadt farmerjében ugrál a színpadon. Annál meglepőbb, amikor a következő felvételen öltöny-nyakkendőben látjuk viszont, mégpedig a Fehér Házban.
12. Trombone Shorty a Fehér Házban
Mint láthattuk, a világ urai hódoltak a zenéjének, utólag pedig megtudjuk, hogy ő is New Orleans-i, az egyik leggyanúsabb kerületből, egyik testvérét lelőtték; harsonásként olyan rezesbandákban kezdte a pályafutását, amilyeneket a jazz-temetéses videókon láthattunk, vagyis nagyon mélyről jött és nagyon magasra jutott, rádió- és tévéműsorokat tart, de nem felejtette el, honnan jött, alapítványt hozott létre a New Orleans-i iskolák hangszerellátásának biztosítására, illetve egyéb módokon történő felzárkóztatására.
Végezetül jöjjön két csak hangszeres feldolgozás. Találkozhatunk a nagy öregekkel (azazhogy az én fiatalabb korom nagy öregjeivel, mert már rég nincsenek köztünk), Dizzy Gillespie-vel (őt valamennyire úgyis ismeritek, egyelőre nem mondok róla semmit), és Count Basie-vel, akinek már a 20-as években is saját zenekara volt, egyáltalán, a szvingkorszaknak, sőt az azutáni évtizedeknek is egyik legnagyobb alakja. Róla igazán nem mondható el, hogy túl sok hangot akar egyszerre játszani. Rengeteg felvételt láttam vele, ül a kis ember a nagyon sok fős zenekara közepén, egy-egy kurta intéssel vezényli a társaságot, s néha leüt egy akkordot – csak egyet, sok-sok szünet után, de ott, ahol kell. Ezen a felvételen is ezt csinálja, ritkán szól, de annál jelentőségteljesebben.
13. Gillespie, Count Basie
Amikor belekezdtem ebbe a vállalkozásba, azt találtam ki, hogy újfajta nézetben próbálom megmutatni nektek a jazzt. Eszembe jutott, milyen váratlan élménnyel szolgált nekem Budapest, amikor Rákospalota-kertvárosból vonaton kezdtem bejárni a központba (a házunk előtt/mögött volt a megálló). És a város, amit ismerni, nagyon is jól ismerni véltem, egyszer csak egészen más arcát mutatta, mint amit a megszokott útvonalakról láttam. Más szögben jelent meg minden, és valahogy érdekesebb lett. Más volt a nézet, a keresztmetszet. Gondoltam, megleplek vele benneteket, így lesz izgalmasabb az anyag. De az egy-egy szám mentén való haladással leginkább magamat leptem meg. Olyan előadókra, irányzatokra, felvételekre akadtam rá, amikről nem is álmodtam volna, amikről sosem hallottam. A következő felvételre se találtam volna soha rá, ha más módszerrel haladok. Semmit sem tudtam és most sem nagyon tudok róluk. De gyönyörűen játszanak.
14 Nave Camaleón
Valahol itt, azazhogy eredetileg Gillespie-ékkel terveztem zárni, de aztán szíven ütött egy felvétel. Armstrong legutolsó St. James Infirmary-előadása. Már halálán volt, tudta, hogy meg fog halni, és a társai is tudták. De mintha mi sem történt volna, egy szikrázóan jókedvű St. James Infimary-előadást hoznak össze. Bohózatot csinálnak belőle, a kocsmát jelenítik meg, a társak egyfolytában belekurjongatnak a történetbe, „Na persze”, „Nehogy már!”, meg ilyeneket, és maga a mesélő sem veszi olyan komolyan magát, maga is tudja, hogy hülyeségeket beszél, és együtt röhög velük. Szóval egészen más, mint az az 59-es felvétel. De a maga módján még meghatóbb. A jazztörténelem legnagyobb alakja, halála előtt még egyszer, utoljára, kijön a színpadra, és bolondozik nekünk egy kicsit, hogy egy kis boldogságot hozzon az életünkbe. Adjuk meg neki a tiszteletet azzal, hogy harmadszor is meghallgatjuk. Az utolsó St. James Infirmary-előadását.
15. Armstrong legutolsó
Függelék
Ős St. James blues, gitárral
Dyin’ Crapshooter’s Blues
Down by the River – egész film